A kettős állampolgársággal kapcsolatban újra és újra felmerül a választójog kérdése. A kormány eddig több okból halogatta a kérdés végleges rendezését, még ha Semjén Zsolt arról nyilatkozott is, hogy nincs másodrangú állampolgárság, csak olyan, ami szavazati joggal jár. Úgy tűnik azonban, hogy e területen a kormányzat kivár, ami két dolgot jelenthet: megvárják a választójogot és a parlamentáris rendszert amúgy is érintő alkotmányozás végét, és azzal összhangban döntenek a kérdésről, vagy nincs koncepciójuk a kérdésben. Reméljük, hogy nem utóbbiról van szó, gazdasági téren ugyanis nagyon sok hátrány származott a különböző ötletelésekből. Mindenesetre a kérdést érdemes megvizsgálni úgy, hogy kilépünk a 23 millió román munkavállaló, a „mindent vissza Trianonból” és a magyar belpolitika Bermuda-háromszögéből.

 

 

Revizionizmus és kommunizmus

 

 

 

Trianon után a Magyarországot és a magyar közgondolkodást érintő sokk azt eredményezte, hogy alapvetően nem tudott kilépni a kormányzati politika a határrevízió kérdésköréből. A magyar külpolitika mindent alárendelt a trianoni határok felülvizsgálatának. A külpolitikai orientáció így fordult fokozatosan Olaszország, a „duzzogó győztes” felé, majd később Németország felé. Teleki Pál megfogalmazása szerint a határrevízióhoz három dolog szükségeltetik:

  1. Erős Magyarország, amely vonzó a külhonba szakad magyarok számára.
  2. A határon túli magyarság „erős vágyakozása” a visszatérésre.
  3. Nagyhatalmi támogatás.

 

E feltételek közül az első bécsi döntés esetében még a nyugati hatalmak hallgatólagos beleegyezése is biztosított volt (egy darabig), a későbbi határváltozások azonban egyértelműen a későbbi győztes nagyhatalmak politikai akarata ellenében valósultak meg, így nem is lehettek tartósak. Az akkori magyar politikai vezetés súlyos hibája, hogy a revíziós eredmények tartósságát nem tudta biztosítani, így kitűzött céljait maga alá temette a világháborús vereség.

 

A világháború után újra kellett volna gombolni a kabátot, erre azonban végül nem nyílt mód. Kevesen tudják, (aki akar, utánanézhet Romsics Ignácnak az 1947-es párizsi békéről szóló könyvében), hogy a második világháborút lezáró béke kapcsán volt esély a határok megváltoztatására. Persze nem a győztes hatalmak oldalán szereplő Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felé, hanem a szintén háborús vereséget elszenvedő Románia kapcsán. A román-magyar határ megváltoztatására a magyar tárgyalódelegáció több javaslatot is kidolgozott, de ezek közül végül egyik sem valósult meg, a szovjetek ugyanis úgy gondolták, hogy az akkor már a kommunista párt kezében lévő Románia nem szenvedhet el újabb területi veszteséget. (Magyarországon ekkor még bizonytalannak tűnt az, hogy az ország berendezkedése egy polgári típusú demokrácia, vagy egy szovjet típusú kommunizmus felé mozdul el). A magyar pártok közül egyébként pont a kommunista párt volt az, amelyik a revízió minden formáját elutasította. Éppen ezért a kommunista fordulat után a revízió végleg elhalkult Magyarországon. (Csak egyetlen egyszer erősödött föl: akkor, amikor Szerbia NATO-bombázása kapcsán Csurka István azt a komolyan nem vehető javaslatot tette, hogy a magyar lakta területeket egyúttal csatolják vissza Magyarországhoz).

 

A kommunista blokkon belül a nemzetiségi kérdés eleinte nem létezett. Ennek több oka is volt: egyfelől az az ideológiai megfontolás, amely szerint a nemzetiségi kérdés tulajdonképpen csak a káros nemzetállami múlt itt maradt öröksége, amelyet majd a szocialista fejlődés és az osztályharc meg fog haladni. Másfelől az államközi kapcsolatokat a táboron belül nem illett ilyesmivel megterhelni. A kommunista berendezkedés évtizedei alatt a határon túl rekedt magyarok a különböző országok szerint differenciálódott. Más volt az eleinte nyitott országnak számító Jugoszláviában, mint Csehszlovákiában, vagy a Szovjetunióban. Romániában eleinte létezett egy Magyar Autonóm Tartomány, (később Maros-Magyar Autonóm Tartomány), amely 1952-68 között a tömbmagyarságnak nyújtott némi védelmet, de ezekben az évtizedekben szinte valamennyi szomszéd országban a szórványmagyarság beolvadása folyt.

 

A rendszeren a rést egyébként éppen a román diktátor Ceausescu ütötte, amikor különböző intézkedéseivel (falurombolás) tiltakozásokat váltott ki Magyarországon. A tömegdemonstrációt látva a kommunista vezetés tett egy gyámoltalan kísérletet a kérdés rendezésére, ez volt a hírhedtté vált 1988. aug. 28.-án megtartott aradi találkozó, de Aradon lényegében felmosták a padlót Grósz Károllyal és a magyar külpolitikával, így a kommunista rendszer a nemzetiségi kérdésben elért érdemi eredmények nélkül múlt ki a rendszerváltáskor.

 

 

A 15 millió magyartól a 23 millió román munkavállalóig

 

 

Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök a rendszerváltozás után, fontos gesztust gyakorolt akkor, amikor kijelentette, hogy „lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni”. Ezzel részben eleget akart tenni az MDF népi szárnyának erőteljes nemzeti politika iránti elkötelezettségének, ugyanakkor át is törte azt a mintegy négy évtizedes falat, amikor is a magyarországi politika tudomást sem vett a határontúliakról. Tegyük hozzá máris: a határon túli magyarság iránti felelősségvállalás megjelent az alkotmányban is.

A rendszerváltást követően alapvetően két elgondolás bontakozott ki. A fentebb említett, főleg az MDF-hez köthető, amely aktív magyarországi külpolitikával, és különböző oktatási és kulturális támogatásokkal kívánta megőrizni a határon túli magyarok önálló identitását. A másik koncepció, amely elsősorban az SZDSZ-hez állt közelebb, úgy vélte: mivel a revízió minden körülmények között elutasítandó (szélsőséges) politikai célt jelent, ezért a magyar kormánynak és a magyar külpolitikának a határontúliakkal kapcsolatos legfőbb célja az lehet, hogy az alapvető emberi jogokat biztosítsa számukra. (Bizonyára ezt a fajta megközelítést sokan fogják bírálni jobbról, de ne felejtsük el, hogy alig pár évvel Ceausescu után, és Meciar szlovákiai működése idején ez a cél csöppet sem volt elhanyagolható).

A rendszerváltozás utáni magyar külpolitika elsődleges célja az euroatlanti integráció volt, ezért a kilencvenes években a fent említett két koncepcióból az utóbbi vált erőteljesebbé, azzal a kiegészítéssel, hogy Magyarországnak törekednie kell a szomszédos országok euroatlanti integrációjára is, ez ugyanis automatikusan a kisebbségi jogok garantálását fogják jelenteni. Az európai példák nyomán a magyar külpolitika kétoldalú szerződésekkel, ún. alapszerződésekkel kívánta biztosítani a határon túli magyarok jogait, és egyúttal a jószomszédi viszonyt is.

Az első alapszerződést még Antall József írta alá 1991. dec. 6.-án Ukrajnával. A szerződés szövege szerint Magyarország lemondott minden területi követeléséről Ukrajnával kapcsolatban, és ez táplálja manapság is azt a MIÉP által terjesztett radikális jobboldali bullshitet, amely szerint e szerződés, (és személyesen Antall József), akadályozta volna csak meg, hogy Kárpátalja ma Magyarországhoz tartozzon. Ez a hiedelem minden politikai realitást nélkülöz, nem mellesleg a Teleki Pál által felvázolt három feltételből legalább kettő eleve hiányzott volna egy sikeres revízióhoz.

A következő alapszerződések, nevezetesen az 1995. márc. 18.-án Párizsban, és az 1996. szept. 16.-án Temesvárott megkötött szlovák-magyar illetve román-magyar alapszerződések már jóval több ellenzéki kritikát kaptak. A kritikusok szerint az alapszerződések aláírása elhibázott koncepció szerint történt, a kisebbségek védelmét és autonómiáját egyáltalán nem garantálta, és a magyar kormány túl puhának mutatkozott a tárgyalások alatt. Az alapszerződést védelmükbe vevők viszont úgy érvelnek, hogy az alapszerződések vették bele az adott államokkal való kapcsolatba a kisebbségi jogokat, ezek biztosítják a különböző sérelmek napirenden tartásának lehetőségét, és olyan intézményesített formát teremtett az adott államokkal, amelyek a konfliktusok hatékonyabb kezelését lehetővé teszik. Ugyanakkor a szerződések aláírása óta eltelt időszak alatt úgy tűnik abban továbbra sem történt változás, hogy a szomszédos országok kisebbségi politikája az ottani belpolitika erőteljes függvénye marad. Az utóbbi években ez különösen jól megfigyelhető a szlovák-magyar viszonyban.

1998-ban aztán újabb kormányváltás történt Magyarországon, és ezúttal a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika már komolyabb visszhangot kapott. Az első Orbán-kormány a státusztörvénnyel kívánta rendezni a helyzetet, azonban az élesedő magyarországi politikai helyzet miatt a határon túli magyarok egyértelműen kampánytémává váltak. A törvény ellen tiltakozó román és szlovák kormány egységét a kabinet az Orbán-Nastase-megállapodással kívánta megtörni, amelyet 2001. december 21.-én írtak alá Budapesten. Ekkor hangzott el a híressé vált „23 millió román munkavállalóról” szóló veretes mondat Keller László szocialista képviselő szájából. Az egyezmény hamarosan zárójelbe került, miután a Fidesz elbukta a 2002-es választásokat.

A hatalomra kerülő szocialisták nem igazán tudtak mit kezdeni a határon túli magyarokal, amit jól jelzett az, hogy Medgyessy Péter direkt kihangsúlyozta a győztes választás estéjén, hogy 10 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, ezzel is elindítva egy kisebb belpolitikai számháborút. A szocialisták téma iránti érzéketlenségét jól mutatta az a momentum is, amikor 2002. december 1.-jén Erdély elcsatolásának ünnepén Medgyessy Péter a román miniszterelnökkel koccintott a budapesti Kempinski Hotelben.

Medgyessy bukása után a Gyurcsány-kabinet sem tudott mit kezdeni a határontúli magyarok kérdésével, egyszerű költségvetési tételként kezelték a problémát, majd a jobboldali radikálisok által elfoglalt Magyarok Világszövetségének kettős állampolgársággal népszavazási kezdeményezésén, ráérezve a közhangulatra, a nemeket támogatták 2005. december 5.-én. A Fidesz belement a radikálisok játékába, és súlyos vereséget szenvedett, amely kihatott a nem sokkal későbbi 2006-os választási vereségükre. (A népszavazáson valójában az igenek nyertek, de az érdektelenség és a nem szavazatok közel 50%-os aránya miatt joggal vélte mindenki azt, hogy ez a szavazás a jobboldal vereségét jelenti). A vereségben közrejátszott 2006 Kövér Lászlója, Mikola István is, aki szerint a határontúli magyarok szavazataival betonozható be az Orbán-kormány. Lelkes javaslatára a választók nem voltak vevőek.

A szocialista kormány a népszavazás előtti ellenséges hangulat miatt döntött úgy, hogy nem hívja többet össze a Magyar Állandó Értekezletet sem, ahol a résztvevő magyar pártok az igen szavazatokat támogatandó próbáltak aláírást szerezni a miniszterelnöktől és az SZDSZ elnökétől, sikertelenül.

Ezt követően a Gyurcsány-kormány lényegében igyekezett elkerülni a kérdésben tapasztalható konfliktusokat, így nem lépett fel érdemben sem a koszovói válsággal egyidőben súlyossá váló vajdasági magyar kisebbség helyzete ügyében, sem pedig később a Fico-kormánnyal szemben. Gyurcsány lemondása után a Bajnai-kabinet már valamivel aktívabb volt, mivel ekkor már mindenki a Fidesz győzelmét várta, így arcvesztés nélkül találkozhatott a magyarkérdést folyamatosan napirenden tartó Ficoval.

A második Orbán-kormány 2010-es győzelmét követően az elsők között hozott törvényt a kettős állampolgárságról. Jól láthatóan a 2002 előtti külpolitikát folytatja, azaz megpróbálja megakadályozni, hogy Románia és Szlovákia a magyar kérdésben egységfrontot alkosson. Ebben a jobboldali kormányt az is segíti, hogy a magyar-lengyel-román szövetség gondolata pozitív visszhangra talált Romániában is, (nem mellesleg azért, mert a jelenlegi román belpolitikai helyzet bizonytalan, és Orbán a szövetségesei között tudhatja Traian Bacescu elnököt). Szlovákiában így Fico hiába akart megbeszélést, elszigetelődött, az utódjául megválasztott négypárti szlovák kormány pedig azóta sem találja a megfelelő hangot Magyarországgal szemben.

 

 

Határontúli szavazójog: érvek és ellenérvek

 

 

A rövid történeti áttekintés után ideje végigvennünk azokat az érveket és ellenérveket, amelyek a határon túli magyarság szavazatával kapcsolatban felmerülnek. Először is, tény, hogy vannak rá európai példák, hogy egy adott ország a határon túl élő állampolgárainak szavazati jogot biztosít. A legközelebbi példa pont Romániáé, a magyarországi román kettős állampolgárok például szavazhatnak a romániai választásokon. Ugyanakkor az is tény, hogy a szomszédos országokban, különösen Szlovákiában és Romániában, a magyarok illetve a magyar kettős állampolgárok várható súlya sokkal nagyobb, mint mondjuk a Magyarországon élő nemzetiségeké összesen.

Joggal merül fel az a kétely, hogy milyen alapon dönt egy „idegen”, egy olyan személy, aki nem Magyarországon él, vagy nem Magyarországon adózik, magyarországi kérdésekben? Vajon mi köze mondjuk a magyar rendőrség költségvetéséhez, vagy a magyarországi agrártámogatások elosztásának kérdéséhez egy kárpátaljai vagy egy székelyföldi magyarnak? Ugyanakkor ők miért ne szólhatnának bele azokba a kérdésekbe, oktatási vagy kulturális támogatásokba, amelyek közvetve vagy közvetlenül őket is érintik? Ne felejtsük el azt sem, hogy Magyarországról az Európai Unióba távozott magyar munkavállalók, akik életmódszerűen élnek Brüsszelben, Nagy-Britanniában vagy Írországban, hogy csak a legkedveltebb célpontokat említsük, szintén szavazhatnak, pedig nem Magyarországon adóznak. Ha tartósan le is telepednek kint, előbb-utóbb nem lesz sokkal több közük a már említett kérdésekhez, mint a szomszédos országokban lévő magyaroknak.

Azt is be kell látni ugyanakkor, hogy nem a határon túl élő magyarok tehetnek arról, hogy rosszul választották meg a szüleiket, és magyarként egy olyan országban születtek meg, amelyben nem a magyarok alkotják a többségi nemzetet.

A jelenlegi alkotmányozásból a határontúliak szavazati joga kapcsán egyelőre két koncepció látszik kibontakozni: egy olyan megoldás, amely közvetlenül a parlamentbe juttat adott számú képviselőt, vagy egy felsőház megalakítása, amely bizonyos kérdésekben halasztó hatályú döntéseket tud hozni, vagy vétójoggal élhet.

Milyen előnyei és hátrányai vannak a jelenleg felvázolt két koncepciónak? Egyfelől a kétszáz fős parlamentbe közvetlenül juttatott kb. 10-15 határon túli magyar parlamenti képviselők száma mai szemmel nézve jelentéktelennek tűnhet, de ha visszaáll a Magyarországra jellemző szoros kétpólusú jobb-, és baloldali politika, akkor adott esetben kormányalakító tényezővé is válhatnak. Ez részben nagyobb súlyt jelent, (hiszen a követeléseik megjelenhetnek a kormányprogramban), részben pedig a 2005-öshöz hasonló kudarcot is (mindenért a határon túliakat teszik felelőssé). Tény, hogy a külhoni magyarok körében a jobboldali pártok népszerűbbek, de a fagyi visszanyalhat a Fidesznek is: ők is bukhatják a kormányzás lehetőségét ezekkel a mandátumokkal, ha történetesen a baloldal állapodik meg velük, sőt, ha a nyugati magyarság jelentős számú képviselőt tud küldeni, akkor az ott erőteljesebben jelenlévő szélsőjobboldaliak egy leendő szélsőjobboldali kormányt is hatalomra segíthetnek, igaz ez már nagyon erősen elméleti lehetőség csak. (Ennek kapcsán ne feledjük el: a Magyarok Világszövetsége akkor fordult el radikális irányba, amikor a nyugat-európai magyarok képviselői vették át az irányítását).

A felsőházi megoldás e tekintetben kétségtelenül elegánsabb lenne, hiszen a megfogalmazott tervezetekből úgy tűnik, hogy halasztó hatályú döntései (visszaküldhet az alsóháznak bizonyos törvényeket), és vétőjoga (megsemmisíthet bizonyos törvényeket), nem terjedne ki minden parlamenti döntésre. Adott esetben csak a határon túli magyarokat érintő ügyeket, pl. oktatás, kultúra, külpolitika stb. érintené. A probléma az, hogy a jelen kormánypárti retorikában nem mutatna jól egy újabb szervezet felállítása, így a „megfeleztük a politikusokat” című fideszes kampányszöveg, (amely amúgy sincs különösebben komoly köszönőviszonyban a valósággal) látványosan csorbát szenvedne ezen a ponton. Ráadásul nem biztos, hogy a központosított irányításban érdekelt Fidesz szeretné, ha felállna egy olyan szervezet, amely egyes pontokon meg tudná akadályozni, vagy lassítani tudná a döntéseit. Ne feledjük el, hogy az Alkotmánybíróság esetén már láthattuk, hogy a jövőbeli akadályokat a jelenlegi kormányzat megpróbálja félreállítani, vagy veszélyességüket csökkenteni.

 

 

A határon túli magyarok választójoga tehát számos csapdát rejt magában, mind külpolitikai, mind pedig belpolitikai téren. Csak remélni merjük, hogy ezúttal a nyers erő helyett a bölcs megfontolás fogja irányítani a döntéshozókat, és nem egy újabb, éveken keresztül megoldhatatlannak tűnő problémát fog szülni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://politicallyincorrect.blog.hu/api/trackback/id/tr732581442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.